1. forduló

Itt a kezdet és az általam írt közvetlen folytatás. Jó szórakozást!

"Az utcán színes lampionokat és papírkürtöket árusító bódék végeláthatatlan sora jelzi, ma van szilveszter. A késő délutáni télies félhomályban csak kevés járókelő eshet már áldozatául az átfagyott ökleiket egymáshoz dörzsölő árusok filléres portékáinak. Kipirosodott arcú háziasszonyok igyekeznek még gyorsan beszerezni az ünnepi vacsorához nélkülözhetetlen apró-cseprő dolgokat, gondtalan fiatalok a sokat ígérő esti partiról csacsognak csillogó szemmel...
Egy ilyen, számunkra oly ismerős év végi utcaképben tűnik fel a templom melletti kis utca sarkán hősünk, Iván, egyik karján egy apró ebbel, kezében egy üveg pezsgő. Hirtelen eszébe jut a konfetti. Színes papírpöttyök kavalkádja egy jól sikerült szilveszteri buli forgatagában! Enélkül nem mehet haza.
Kedvese otthon már talán a fényes társasággal várja a megkésve beszerzett kellékeket. Gyorsan a zsebébe nyúl, majd a másikba, izgatottan tapogatja kabátja felső zsebét, irattárcája után kutatva, de meglepődve és bosszúsan veszi észre, hogy a tárca elveszett, minden iratával, pénzével, bankkártyájával együtt. Ráadásul az autó kulcsa sincs meg. Csak abban reménykedik, hogy a háza titkos kóddal működtetett biztonsági bejáratához való kártya nem veszett el..."

      Hiába. Fájdalmas volt a felismerés. Gyorsan fogyó reménykedéssel vizsgálta át újból zsebeit és minden lehetséges rejtekhelyet. Csak néhány petárda, egy kevés aprópénz, zselés papír zsebkendő és egy múlt heti pénztárblokk a zsákmány.

-          Kell nekem mindent egy helyen tartani – bosszankodott, miközben szórakozottan vakargatta a kiskutya fejét. Na, gyerünk Betty! – szólt a kutyushoz. Próbáljunk meg hazajutni.

Megindultak a parkoló felé és már félúton voltak, amikor eszébe jutott a fekete ember, akitől a petárdákat vette.

-         Hiszen ott még meg volt a tárcám! – kapott a fejéhez. Letettem, amíg a bőgőkürtöt próbáltam.

Mosolyogva szaporázta lépteit, remélve, hogy megtalálja még emberét az egyre fogyatkozó vásárosok között.

A dudaárus nem volt egyedül. Hárman támaszkodtak hanyagul az összecsukható kis asztalnál és unott képpel szemlélték, mindenki máshová igyekszik. Jó estétjére csak kivehetetlen morgás volt a válasz.

-         Nem talált véletlenül egy tárcát? – próbálkozott félszegen. Azt hiszem, nemrég itt felejtettem.

-          De igen. Megveszi? – jött a váratlan kérdés.

-          Hogy-hogy? – értetlenkedett Iván. Hiszen az enyém!

-          Már nem! De olcsón megszámítom – vigyorgott pimaszul, kivillantva ritkás fogsorát.

-         Mit képzel maga? – ordított felháborodva. Adja vissza, vagy rendőrt hívok!

-          Nézzétek már a kis bolhát, hogy ugrál – sziszegte a becsületes megtaláló. Le kéne csillapítani!

Fenyegetően fogták körbe, és Iván a harmadik után már nem számolta a pofonokat, majd egy közepesen erős lábmozdulat hatására térdre rogyott.

-          Húzz el innen apukám! – szólította fel nyomatékosan a „fogas” és 43-as magas szárú cipőjével megtolta szelíden.

Eddig ismeretlen nézőpontból, hason fekve szemlélte közvetlen környezetét, majd megsemmisülten, vérző orral tápászkodott fel pezsgős üvege szilánkjai közül. Sebeit nyalogatva vánszorgott a kiskutyával az erős fiúk gúnyos röhögése kíséretében...

Kíváncsian várom a véleményeket a lehetséges folytatásokat illetően. Ti merre mennétek?